Hideg, északnyugati szél fúj. Szitálni kezd az eső.  A négy sávos úton, amely egy kicsiny körforgalomba végződik, áll a sor. Lassan, komótosan megy előre, hiába dudálnak, tülkölnek a türelmetlen vezetők. Kiáltások, káromkodások foszlányait viszi a szél, kürtöli szerte a városban. A felhők egyenletesen szürkére festik az eget, sehol sem látni egy csöppnyi reményt arra, hogy a Nap előbukkanjon. Egy 50 év körüli, mélyen barázdált arcú, sánta nő sétál el előttem. Rám néz, szürke, élettelen szemével, szája szólásra nyílik, de végül egy gyenge nyögésen kívül semmi nem hagyja el cserepes ajkait. Tovább biceg. A szél hirtelen feltámad, s ismerős illatot hordoz magával. Férfi parfüm ez, amit ha megérzel, életét éppen csak elkezdő, fiatal ifjúra asszociálsz. Minden benne van ebben az illatban, amit ez az ifjú birtokol; újdonsült szabadság, kialakuló felelősségérzet, elszakadás a családi fészektől. Azoknak az illata ez, akik a fiú és a férfi közötti vékony határon készülnek átlépni.

Dulakodás hangja száll végül hozzá, oldalra fordul, s láthatja, ahogy a Parfümös fiúnak egy hatalmasat vágnak az arcába, ököllel. Az ifjú eltántorodik, térdre esik, gyenge kezeit arcához emeli. A bőrdzsekis, kopasz, edzett testű férfi arcán elégedettség nyomai jelennek meg. Gyomorszájon rúgja a fiút, aki most már a földön fekszik. A buszmegállóban mindenki dermedten bámul, de senki sem siet a fiú segítségére. Vannak, akik próbálnak tudomást se venni, mi történik a közvetlen közelükben, vannak, akik noszogatják a barátjukat, hogy menjen oda. És vagyok én, aki oda is megy. Erősen belekarolok a fiúba, aki most védtelen gyermeknek tűnik, s arrébb hozom, nem törődve, milyen trágár szavakkal illet a bőrdzsekis fickó eközben. Leültetem a fiút egy padra, aki egész testében remeg. Nagy nehezen rám emeli zöldeskék szemét, melyből mérhetetlen hálát olvasok ki. Ide nem kellenek szavak, vagy mutogatások. Ő egy pillantásával ki tudta fejezni mindazt, amit ki kellett. Zsebemből előkerül a textil zsebkendőm, melyre gyöngyös betűkkel van ráhímezve a monogramom, s az arcán levő vért törölgetem az arcáról. Arcának jobb fele pirossá vált, s feldagadt; itt érte az ütés. Elgyengülve ül, a padon s velem együtt várja a buszt. Pár perc múlva meg is érkezik, melyre mindketten felülünk. Én a második megállóban leszállok, s arcát a gyorsuló busz koszos hátsó ablakából látom utoljára. Szája egy ’köszönöm’-öt formáz. Bólintottam neki. Legalább őt megmenthettem.